A szerelem lehetetlensége

Hiányzik a szenvedély megélése a mindennapokból, távoli vágy van csak, vagy a lecsupaszított, érzelemmentes dugás a skála másik végén.

A mindent felforgató, elsöprő szentimentális, romantikus Erósszal átszőtt felfokozott lelki állapot túl veszedelmes, szexus van, házasság is van, szenvedély viszont nincs, mert a szenvedély halálos is lehet. Hogyan jutottunk ide? Almási Miklós filozófus A szerelem ellehetetlenülése című könyvében keresem a választ.

“Szóval ott ültem egymagam, egy pohár    borral…egyedül.
Könyv nélkül, pasi nélkül, barátok nélkül, páncél  nélkül, színlelés nélkül.”
Carry Bradshaw a Szex és New York c. kultfilmben

Szinglikultusz

A 2000-es években voltam húsz éves, a szinglikultusz korszakában nőttem fel a hiúság és az önmegvalósítás korában, a rendszerváltás korában. “Annak a szerencsétlen generációnak vagyok a tagja, amely a vasfüggöny váratlan leszakadása után teljesen felkészületlenül és minden előzmény nélkül kapta a pofájába az úgynevezett szórakoztatóipar csatornáiból rázúduló „új-kultúrát”. (Puzsér)

A kor hőse vállalkozó volt a bunkófonnal, meg Gordon Gekko, a Tőzsdecápákból, jaj de imádtuk, hogy olyan kíméletlen, azt gondoltuk, egy üzleti tárgyalás szabályai az élet valamennyi területén használhatóak az üzlet pedig akkor megy jól, ha abba nem játszanak szerepet az érzelmek – ezért nem érzelmeskedtünk, inkább megpróbáltunk önmegvalósítani, több-kevesebb sikerrel.

“Ha szükséged van egy barátra, szerezz egy kutyát.” Gordon Gekko a Tőzsdecápák c. filmben

Ünnepeltük az önzőséget. Nem tudtuk, csak sejtettük, hogy a szerelem aszimmetrikus – már akkor is meg akartuk úszni, hogy mi legyünk az, aki jobban szeret.
Valahol erről szól a kapcsolatok nyereség- vagy csereelmélete: az elméletet Thibaut és Kelly dolgozták ki, ők a társas viszonyokat is úgy képzelik el, mint a piacot, szerintük a kapcsolatok adok-kapok, nyereség-veszteség elven működik.
Egy kapcsolatot addig tartok fenn, amíg az nyereséges számomra, amíg a befektetett energiánál nagyobb a „nyereségem”.

Internetkor

“Mindenki lop. Ez így működik. Azt hiszed, az emberek pont azt kapják, amit érdemelnek? Nem!” idézet a Mr. Robot c. filmből

A szinglikultuszt felváltotta az internet kora, a privát szférának befellegzett, a társadalom és tömegkultúra benyomult a magánszférába, és azt harsogja a romantikára vágyóknak, hogy ne legyenek szerelmesek.
Nehogy má’! Nézzenek inkább pornót! A képkultúra diktatúrájában élünk, szépen alakul a totális kontroll. Ellopják legféltettebb titkainkat, kihallgatják beszélgetéseinket, kitalálják mire készülünk, mitől félünk, mitől viszolygunk, és készséggel le is szállítják nekünk. Pedig, ha privát szféra nincs, ha nincsenek titkok, akkor nincs boldogság, nincsenek álmok, élet, és nincs szerelem se.

Ízlésterror és pornókorszak

Rubens: Az ártatlanok lemészárlása

A pornókultúra mainstreammé válása züllesztette le a szerelmet? Nem így volna, ha a dolog a helyén lenne kezelve, de ma nehéz a helyén kezelni bármit is, mert ízlésterror van. 
A pornó lassan a kötelezően választható társadalmi minimummá vált, az lett a furcsa, ha valaki nem nézi.
Két (több) kiszolgáltatott kényszer-szexmunkás homo sapiens egy előre megkonstruált jelenetben 5-10 fős stáb előtt, kamerák és fények kereszttüzében a sokadik csapóra üzekedik, ez ám a látnivaló, ez maga az őszinte mindent elsöprő testi szerelem.

Mindeközben ami anno a kivillanó boka volt, az lett ma a szenvedélyes érzelem: az számít ma forradalminak, ha valaki szerelmes lesz.
Mert, hát ki akar a nagy nyilvánosság előtt belehalni egy rosszul sikerült szerelembe? Az érzelmek szabadon engedése lehetetlenné vált, félünk a megrázkódtatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől, a lebőgéstől, Jézusom, még a végén mémet csinálnak belőlünk, így inkább begubózunk a rutinba, a biztonságot jelentő középszerűségbe, vagy választjuk a magányt, nézzük a pornót, de legalább azt hazudjuk, hogy nézzük, ha pedig szeretetre vágyunk, hát veszünk magunknak egy kutyát.
A szerelem test-lélek-szellem hármasát jó gondosan szétszabdaltuk, így érezzük magunkat biztonságban tőle, meg akarjuk úszni a mindent elsöprő és megváltoztató lelki állapotot. Észnél kell lenni, hát észnél vagyunk. Figyelnek, figyelünk.

Válságok kora

Hitelválság, menekültválság – Maslow óta tudjuk, hogyha nem érezzük magunkat biztonságban kevésbé tudjuk átadni magunkat olyan fennkölt dolgoknak, mint az önmegvalósítás, vagy a szerelem.
Hát kell a francnak ilyen bonyodalom, amikor viszi bank a házat, a céget, nem tudok nagyobb autóba átülni hitellel, vagy amiatt kell folyton szorongani, hogy a migránsmenekültek és/ vagy a fasiszták darálják be a kultúrámat (már azt, ami megmaradt belőle).
Az atomcsaládok mellett megjelentek az atomemberek, egyre több fiatal felnőtt magányos. Alapjelenség lett a kapcsolatnélküliség, a történelem szétesett, a pillanatainkat az interneten leuralták, az érzelmi jégkorszak, a megfagyott szerelmek kora ez zombiszerű lelki habitusú emberekkel.

A férfiak félnek a nőktől, a nők a férfiaktól, mindketten az érzelmektől, jobb a magunk teremtette szürke zóna, a nyugodt magány, mint egy felperzselő szenvedélyes szerelem. A szexust kezeljük, ki-ki igénye szerint, és mi történik az érzelmekkel? Hát azok attól, hogy nem éljük meg őket, még kiolthatatlanok, ugyanúgy léteznek mint Shakespeare vagy Tolsztoj idejében, csak ahogy régen a meztelenséget, a testiséget és a pornográfiát, úgy rejtegetjük ma a szenvedélyt, évekig álmodozunk egymásról, ködös ábrándokat szövögetünk, és a dolog legtöbbször marad is ennyiben.

Normális korban az emberek egymás sorsában élnek, a sorsok összefonódnak. Válság idején párhuzamokban. Párhuzamokban, melyek nem találkoznak, illetve találkoznak, de csak a végtelenben. Olyan meg nincs – lévén nem emberi mérték.

Irodalom: Almási Miklós, A szerelem lehetetlensége